MISI BÁCSI AJÁNLÓJA

Egy USA-ban élő, közismert szerző írta: „A múlt hétvégen Franciaországban az emberek milliói viseltek olyan jelvényeket és fejpántokat, amelyeken az állt franciául, hogy „Charlie Hebdo vagyok”. Azokat, akiknek a jelvényén az állt, hogy „Nem vagyok Charlie Hebdo”, a rendőrök felszólították, hogy vegyék le. Azokat, akiknek a jelvényén, akár gúnyból, akár gyűlöletből az állt, hogy „Kouachi vagyok”, letartóztatták. Szólásszabadságért rendezett tüntetésen a szólásszabadság gyakorlásáért letartóztatnak? Igen.”

(https://internetfigyelo.wordpress.com/2015/01/28/micsoda-szolasszabadsag/)

A tüntetés kapcsán az egész polkorrekt sajtó lelkesen, a saját magas erkölcsiségétől könnyekig meghatottan idézte Voltaire szavait: „Lehet, hogy nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig védeni fogom a jogodat, hogy kimondhasd.” (Azt nem tették hozzá, hogy kivéve a „gyevi bírót”.) Az amerikai Pat Buchanannak erről Voltaire-nek egy másik mondása jutott az eszébe: „Ha meg akarod tudni, ki uralkodik feletted, egyszerűen találd ki, hogy kit nem szabad bírálnod.” Felháborító cinizmus, nem? Szégyellje magát ez a szemét amerikai! Képes „visszaélni” Voltaire szavaival!

Ez a fajta szabadság-értelmezés képezné az Európai Uniónak, mint „értékközösségnek” – ahogy azt Angela Merkel kinyilatkoztatta – az alapját? Miben különbözik ez a Kádár-féle szólásszabadságtól? Nem csoda, hogy szegény Merkel nem tudta értelmezni Orbán szavait az „illiberális” demokráciáról. Talán még nem sikerült levetkőznie a Nyugat-Németországból Kelet-Németországba disszidáló, ultrabolsevik szülei által belevert ultrabolsevik gondolkodásmódot? Vagy nem is akarja, mert amit a Szovjetunióban és a hűbéreseinél „elvhűségnek” neveztek (hűség a néphez, hűség a Párthoz), azt az Európai Unióban „polkorrektségnek” hívják? (Ld. Vladimir Bukovsky megállapításait az uniókról: https://internetfigyelo.wordpress.com/, Vladimir Bukovsky – Az EU és a Szovjetunió összehasonlítása)

És most hadd idézzem e könyv szerzőjének egy gyakori szófordulatát:

„Ilyen van?

Vedd már észre, itt csak ilyen van!”

Igen! A orwelli hazugságkultúra korában élünk.

Az 1948-a forradalom egyik fő követelménye a sajtó szabadsága volt. Az un. „internesönöl komjuniti” (értsd: a régi és új gyarmatosítók és hűbéreseik közössége) minden országában ma alkotmányban rögzített alapjog a sajtó-, a szólás-, és a lelkiismereti szabadság. Kivéve, természetesen, a „gyevi bírót”, azaz, ha „politikailag inkorrekt” nézeteknek merünk hangot adni. Azok „felháborítók, elfogadhatatlanok, tűrhetetlenek, ellentétesek minden kulturális, európai és emberi normával”. Azokkal szemben minden tisztességes „toleránsnak és másság tisztelőnek” zéró toleranciát kell tanúsítania, különben kivetik a „toleránsak” nemzetközi közösségéből és pária lesz belőle. Az ilyenekről mondták a boldog emlékezetű szocialista időkben, hogy az „ellenség uszályába került”, vagy „lepaktált az ellenséggel”. Meg is nézhette magát. Mint ma a „politikailag nem korrektek”. A szólásszabadságnak a fenti, „népi demokratikus” értelmezése után nincs sok értelme azt kérdezni, hogy létezik-e egyáltalán szabad és független sajtó az „internesönöl komjunitit” alkotó országokban. Válaszul azért álljon itt egy nagyon visszafogott mondat, amelyet talán nem indokolt teljesen figyelmen kívül hagyni:

„…. a fogyasztói viselkedés elidegenítő példáit és egy sajátos kulturális egyformaságot erőltető hírközlő közegek egy kézben tartása az új gyarmatosításnak csak egy újabb formája. Ez ideológiai gyarmatosítás.”

Micsoda avítt, ószocialista szöveg, mondhatnánk. Talán „kísért a múlt”? Nem hasonlókat hallottunk a „létező szocializmusban”? Valóban, de ezt nem Marx vagy Lenin mondta, és nem Kádár, sem Fidel Castro, sem Che Guevara, vagy egy másik „kommunista” mumus, akik mindig csak rágalmazták a szegény, ártatlan kapitalistákat, hanem Ferenc pápa ez év július 9-én, Bolíviában, a Népi Mozgalmak Világtalálkozóján tartott beszédében

(http://en.radiovaticana.va/news/2015/07/10/pope_francis_speech_at_world_meeting_of_popular_movements/1157291 ).

Amit a pápa szóvá tett, azt a „létező” szocializmusban „tudatformálásnak” nevezték. Most, a „létező” demokráciában hivatalosan nem létezőnek állítják, mert hiszen „demokrácia, szabadság és pluralizmus van”, ami mindenkire egyaránt érvényes (kivéve persze a „gyevi bírót”), ezért nevet sem adtak neki, hogy beszélni se lehessen róla, de az ún. másként gondolkodók megtalálták rá a megfelelő elnevezést: agymosás.

Ez a jelenség, az egyenirányított média intézményesített agymosása a tárgya ennek a könyvnek, amit a szerző hatalmas tényanyagra és – saját szavai szerint – a józan, magyar, paraszti észre támaszkodva elemez, egyszerűen, élvezetesen, könnyeden és szellemesen, mindenféle tudományoskodó fontoskodástól mentesen, hogy segítsen bennünket eligazodni ebben a mindnyájunk környezetét képező, globalizált „Abszurdisztánban”.

Dohán Mihály

vissza az ajánlók oldalára

vissza a kezdőoldalra